Az önálló munkára nevelés
Amikor valamelyik gyerekem szól, hogy szomjas, én általában elmondom, hogy hol talál poharat, töltsön magának vizet stb. Tudom, hogy ez még mindig jobb annál, mintha a kezébe nyomnám a poharat teli vízzel, de igazából nem ez a legjobb megoldás. Így a gyerek nem tanulja meg megoldani az elé kerülő újabb és újabb feladatokat, problémákat.
Már korábban idézetem Balázsné Szűcs Judit: Az ember, aki óvodás című remek könyvéből. Most megint ebből a könyvből szeretnék néhány gondolatot megosztani veletek arról, hogy hogyan neveljük rá gyerekeinket arra, hogy bizonyos munkafolyamatokat saját elhatározásból, saját ötlet alapján képesek legyenek megoldani.
A szerző egy végletes példát mesél el, de mindenképpen hasznos levonni belőle a megfelelő következtetéseket.
Az óvodai csoportban az egyik kislány, Anna kisebb korában szíre-szóra otthon maradt (anyukája nem dolgozott), ritkán ment óvodába, olyankor is csak délelőtt pár órára. Éppen ezért természetesnek vették az óvó nénik, hogy a kislány a csoport szokásrendjét nem ismeri igazán, segítették is mindenben, ha bent volt az oviban. Nagycsoportos korára anyukája visszament dolgozni, így a kislány már egész napra az óvodában maradt. Hamar kiderült, hogy mélyreható hiányosságai vannak (pl. nem ismerte a színeket, nem tudta megmondani a vezetéknevét, az ételek nevét … ) Hogy mekkora a baj, arra egy kirívó eset hívta fel az óvónők figyelmét.
Anna a mosdóba ment kezet mosni, de szinte azonnal ment is vissza a hírrel: nincs víz! Az óvónő csodálkozott, kiment, megnyitotta a csapot, a víz rendesen folyt. Szólt Annának, hogy jöhet, mert van víz. A kislány ment is, de csak állt a csap előtt, nézte, és csodálkozva közölte, hogy nincs víz. Az óvónőnek el kellett magyaráznia, hogy a csapot ki kell ahhoz nyitni, hogy folyjék belőle a víz. Hat éves volt ekkor Anna!
Nem is elemi hiányosságai voltak a legrosszabbak, hanem az, hogy eszébe sem jutott a lehetősége annak, hogy ő bármit tehetne saját élete megszervezésével kapcsolatban. Fel sem merült benne, hogy ő valamit is képes megcsinálni, hiszen otthon mindent készen megkapott, mindent megcsináltak helyette.
A gyerekeket arra kell ráébresztenünk, hogy szorult helyzetükben segíthetnek önmagukon. Hogy hogyan, azt majd megtanulja segítségünkkel. Ahogy a szerző megfogalmazta: Vizet önteni nem azért kell megtanulni, hogy a gyerek munkára nevelődjék, vagy felkészüljön az iskolára, hanem egyszerűen azért, hogy ne maradjunk szomjasak. Sokszor bizony mi, szülők a könnyebb utat választjuk: hiszen mennyivel nehezebb megtanítani egy gyereket önmaga ellátására, mint egyszerűen kiszolgálni. Mert igaz, hogy állandóan felugrálni, kanalat hozni, vizet önteni, stb., szintén fárasztó dolog, de szinte semmiség ahhoz képest, amikor a gyerekből kell mozzanatról mozzanatra szinte kipréselni a cselekvéssort! Az ember annyira segítene, hogy tulajdonképpen önmaga visszatartásába fárad bele! 
„Rakd el a felesleges kockákat! – szoktuk például mondani. Ha megteszi, azzal az én igényszintemet elégíti ki a gyerek s megfelel az én követelményeimnek! Ellenben, ha így szólunk: „Ötödször botlasz meg abban a kockában! Nincs utadban?” Erre vagy rájön, mi zavarta eddig, s elrakja, vagy azt mondhatja, hogy nincs útjában, s játszik tovább. Ilyenkor, ha újra megbotlik, ismét szólhatunk: „Még mindig nincs utadban? Én már elraktam volna! Nekem mindegy, én nem megyek arra, te töröd ki a nyakad!” Nagy ám a különbség! A döntés jogát és a felelősséget nem vállaljuk át! Természetesen a megoldás folyamatát ettől még taníthatjuk! Ha a gyerek nekilát elrendezni maga körül valamit, de nem tudja megoldani, akkor feltétlenül legyünk segítségére, mutassuk meg, hogyan kell, vagy csináljuk vele együtt. De jusson döntésre előbb, azt ne vállaljuk át! Ha magától nem jön rá valamire, ne utasítsuk, ne mondjuk meg, mit tegyen! Inkább kérdéssel segítsük! Pl: „Ki tudod még mosni az ecsetet abban a piszkos vízben?” „Nincs útban a gyurma?” Ennek az az értelme, hogy csak beindítjuk a problémamegoldó gondolkodást, de annak folyamatát nem irányítjuk. A döntést meghagyjuk a gyereknek.
A munkára nevelés lényege nem az, hogy a munkafolyamatok pontos végzését megtanítsuk (hiszen nap, mint nap találkozhatnak új, eddig nem ismert feladatokkal), hanem az, hogy a munkavégzéshez szükséges beállítódást megteremtsük.
Még egy fontos dolog: figyeljünk oda, hogy a gyerek meg tudja –e oldani a kitűzött célt, de ha nehézség adódik, ne ugorjunk rögtön segíteni, hanem várjuk meg, hogy segítséget kérjen. Csak akkor beszéljünk bele a dolgába, ha nem szól, hanem kínlódik tovább, vagy abbahagyná. De ilyenkor is csak azt mondjuk: „Ha szólnál, szívesen segítenék!” Ez azért fontos, hogy hozzászoktassuk ahhoz, hogy:
- fel tudja mérni a saját határait,
- fedezze fel, egyedül nem boldogul,
- tanulja meg felmérni, hogy környezetében ki tudna segíteni rajta,
- természetes módon, kulturált megfogalmazásban, még kétségbeesés előtt (bőgés nélkül) kérjen segítséget,
- pontosan meg tudja fogalmazni, ki tudja fejezni, mi az, amivel nem boldogul
Összefoglalva tehát, amit el kell érnünk, hogy a gyerek:
- Vegye észre, hogy tenni kell valamit
- Döntse el, hogy ő mit fog tenni (ebbe beletartozik a segítségkérésről hozott döntés is!)
- Szervezze meg a bonyolultabb tennivaló végrehajtását: ossza ki a feladatokat, gyűjtse össze a szükséges eszközöket, ha segítséget kér, ossza ki a feladatokat, szervezze meg a munkavégzést, végül a munkaeszközöket is rendben rakja helyre
- Élvezze munkája jutalmát: az élet kellemes továbbgördülését, a nyugodt körülményeket (s persze a mi csendes helyeslésünket)
Ti meg tudjátok állni, hogy ne mindent készen adjatok? Át tudjátok engedni a gyereknek a döntés jogát? Kíváncsian várom véleményeteket, tapasztalataitokat!
Megjegyzést hagyni, illetve a megjegyzéseket elolvasni úgy lehet, ha a bejegyzés címére kattintatok.
Hírlevélre a címlapon tudtok feliratkozni. Keressétek a zöld betűs részt!
FIGYELEM!!! Minden Hírlevélre feliratkozónak őszi játékokat, feladatlapokat küldök e-mailben!
Egyszer egy olyan kisfiúval találkoztam, akinek szólni kellett, hogy felálljon, ha elesik…
Nekem egyébként furcsa, hogy ez kvázi nevelési célként jelenik meg. Nálunk Timi nagyon önálló típus, igyekszik a problémáit maga megoldani és természetességgel kezeljük a hétköznapi helyzeteket. Mondjuk Timi későn kezdett beszélni, ha víz kellett neki, tolta a széket és töltött. Biztos van gyerek, akinek kell ebben támogatás, de azért egy szélsőséges eset miatt én nem vennék erőszakot a természetességemen.
Nálunk a nagyobbik fiamnál jelentkeztek a mi nevelési hibáinkból adódó önállótlanság: négyévesen sokszor még etetni kellett, öltöztetni, mert egyszerűen lusta volt hozzá. Most, a második gyereknél már talán okosabbak vagyunk párommal, és igyekszünk önállóságra nevelni őket, talán még nem késő.
)
Heni!
Arra biztos nem gondoltál még, hogy az önállóság nálatok – amellett, hogy biztosan nagyszerű és tudatos szülők vagytok – egyszerűen azért nem probléma, mert kislányt neveltek. Ha nekem is csak lányom lenne, én sem értenék sok, a fiúknál szinte magától értetődő problémát. Persze kivételek és szélsőségek is mindig vannak.
Én is azt akartam írni, hogy a fiúk ilyen szempontból szerintem nehezebb esetek. (lásd mennyivel több önállótlan felnőtt pasi van – bocs fiúk!) Bár nyilván fiú és fiú között is nagy a különbség. Nálunk például a nagyobb fiú, Máté sokkal önállóbb, ami persze részben adódhat a természetéből is, de abból is, hogy 2 éves volt, amikor Dani megszületett, és bizony sokszor nem tudtam neki segíteni, mert az öcsikével voltam elfoglalva, így hát kénytelen volt önállóan megoldani a feladatait. Danit pedig sajnos mind a mai napig hajlamos vagyok “kisbabaként” kezelni. És az az igazság, hogy sokszor nagyon nem kell erőszakot vennem a természetességemen, amikor például ülnek az asztalnál, én készítem a vacsorát, és lazán szólnak, hogy “anyu, szomjas vagyok!” Ilyenkor tényleg szívből azt tudom reagálni, hogy “De érdekes, én nem vagyok szomjas. ” Vagy valami ilyesmit. Ilyenkor rendre rájönnek, hogy valamit tehetnének magukért, vagy legalább szépen kérjenek vizet.
Még az jutott eszembe – bár nem kapcsolódik szorosan a témához, de szeretném elmesélni
-, hogy sokszor azt gondolnánk, hogy a gyerekünk valamit egyértelműen tud (például, hogy hol tartjuk a poharakat, mert ugye már 100x látta, hogy honnan vesszük elő), de mégsem tudják. Dani olyan 3 éves lehetett, amikor egyszer Máté az ő székén ült. Danika egyszerűen odament, összeszedte minden erejét, és felborította a széket, hogy Máté leessen róla. Én biztos voltam benne, ez csak amolyan pukkancs viselkedés volt Danitól, tudja ő, hogyan kéne ezt kulturáltan rendezni. Meg is kérdeztem tőle: “Dani, mit kellett volna tenned?” Erre Dani komolyan átgondolta, és teljesen őszintén azt válaszolta: “Finomabban kellett volna lelöknöm a Mátét.” 